Fekszem az ágyon, mindjárt éjjel 2, de valahogy nem tudok aludni. Annyi minden jár a fejemben, hogy felsorolni is nehéz. De azért mégis...

Azt hiszem többször rájöttem otthon, hogy nem vagyok oda való, csak valahogy sosem határoztam el magam úgy igazán, egészen 2009 júniusáig.

...Rájöttem például akkor, amikor a csapatépítő tréningen az volt a feladat, hogy állítsunk fel egy sorredet, kit mentenénk ki az égő házból, és milyen sorrendben: volt egy erőszakos elmebajos rendőr, meg még 1-2 negítav forma, meg egy gyerek, meg egy anya, és persze a "buzi". És akkor mindenki felállította a maga kis sorrendjét. És jött a döbbenet, hogy az erőszakos, többször bűntetett rendőrt a többség előbb mentené ki az égő házból, mint a "tisztességes buzit". Mert hogy az "buzi" kérem, hát az bizony búntetendő, és az erőszakos elmebtegnek biztos volt indoka a dolgaira, de a "buzi"nak nincs. Ja, mintha ezt csak úgy választani lehetne.

...Aztán rájöttem például akkor, amikor a magánéletem egyre lejjebb csúszott, mert aki jött volna, az csak azért jött volna, mert hát milyen fasza már meghúzni egy félvér csajt. Tisztelet a kivételnek, annak a kevésnek. De igenis, otthon (sajnos) különlegesnek számít a külsőm, és a többség nem kíván megismerni belülről. Mert hát minek?

...Rájöttem amikor ma betévedtem egy cipőboltba, és kinéztem magamnak egy cipőt. Aztán számolni kezdtem. Otthon egy (számomra) jó minőségű sportcipő 20 000 ft körül van. Ez -akárhogyis osztod szorzod-, egy átlag keresetnek (mondjuk 120ezer) az 1/6-oda. Itt a minimálbér (ami mondanom se kell, hogy kurvára nem az átlag) átszámítva kb 250ezer forint. És hogy a cipő mennyi volt? 7000 ft. Érdekes.

...Rájöttem, amikor lelkiismeretfurdalásom volt akkor, amikor Téged szerettelek. És úgy éreztem, ez nem "helyénvaló". Ezt a baromságot. Hogy ne lenne a szerelem helyén való? Ez az egy dolog van a világon, ami igazán számít. De néha mégis úgy érezzük, hogy helytelen. És eltaszítjuk a másikat, vagy Ő minket. És aztán évek múlva megírjuk azt az smst, és kétségbeesünk, amikor nem jön válasz 1 napig. Aztán amikor végre megjön, öröm helyett szomorúságot érzel. Mert egyszerűbb lett volna, ha már más lenne a száma. Vagy ha nem érdekelnéd abszolút. Vagy ha csak szimplán eltévedne az sms. Vagy ha el sem küldted volna.

...Rájöttem, mikor a számomra az egyik legkedvesebb ember a Földön, a másik Hercegnő:) bejelentette, hogy bizony ő leszbikus. Jó, és? Mármint... nem mondom, hogy nem lepett meg. De semmilyen negatív érzés nem töltött el. Pedig el kellett volna. (?) Hisz ez rossz dolog, Istennek sem tetszik, meg a mélymagyaroknak se, leszámítva azokat, akik persze otthon titokban leszbi pornóra verik. Mert hát ha szexel két nő, na az kurva jó dolog, és a legtöbb férfi álma, hogy részese lehessen. Na de hogy 'ezek' esetleg szerethessék egymást, együtt éljenek, közös jövőt tervezzenek? Hát az érthetetlen, elfogadhatatlan, és természetesen üldözendő.

...Rájöttem, mikor a minap megnéztem online a magyar híradót, és rájöttem, hogy a fele politikusokról és hasonlókról szól. Hogy bal vagy jobb. Mintha bármit is számítana. Az emberek sosem valami mellett szavaznak, hanem valami ellen. Amíg ez így marad, ki az, aki őszintén úgy gondolja, hogy előre fele haladunk? És talán a politika az, aminek köszönhetően van állásod? (Bármennyire is jól tálalják néha, nem hiszem) Politikusok adnak Neked hitelt, ha házat szeretnél venni? Esetleg ők pucolják ki a wct utánad a Westendben? Nem? Akkor? Mit is csinálnak...?

És akkor a kontra. Itt vagyok a világ egyik legizgalmasabb városában, annak is a "középbontjában", mert hát Selfridges túlzások nélkül annak mondható. És a divat közelségéből adódóan nem 1, és nem is 2 meleg pasi rohangál nap mint nap körülöttem. És egyszerűen nem értem, hogy otthon ez miért nem így van? Megértem, ha valaki nem szereti őket. Illetve nem megértem, de elfogadom. De azt a szintű agressziót, ami otthon az emberek igen nagy százalékából árad a melegek iránt, na azt tényleg nem értem.

És érdekes módon itt ha egy pasi közeledik hozzám, nincs az az automatikus kényszerképzetem, hogy csak meg akar dugni. Mert hát tele van a város feketékkel, fehérekkel, barnákkal, sárgákkal stb. Nem vagyok különleges. Tudjátok milyen hihetetlenül jó érzés ez? Nem tudjátok :)

És most, hogy így körülnézek a 7 négyzetméteres szobámban, már csak azért is el akarok költözni, hogy nagy mosollyal írhassam meg a következő sms-em, miszerint hozhatod a mikrobiológia könyveidet is, amikor kilátogatsz, mert most már elférnek.